Begurultunk Asztélyra (Астей), a szokásos mínusz 30 év fogadott bennünket. Szép rusztikus macskakövezet, az úton pedig a tehénlepény maradványok mutatják, hogy egykor, nem is olyan régen, aznap reggel hatóra tájban az állatokat hajtották ki a mezőre ezen az úton. Kicsit körülnézvén egyéb érdekességekbe is botlik a szemlélődő (szemlélődni márpedig van idő, mert az útburkolati viszonyok maximum 30 km/h sebességet engednek). Szembetűnő a házaknál az, egyedi megoldások a gázvezetés terén. Nem szeretnek ásni a gázszolgáltató dolgozói, így ahol lehet, minden vezetéket föld felett visznek el, így elég érdekes konstrukciók születnek néha. Az emberek azonban mindent kihasználnak, így a látszólag teljesen indokolatlan helyen lévő gázcsöveket felhasználják az egyes futónövényekhez karó gyanánt. Ezen túl még a szőlőt is egész jól ráfuttatták néhol. Ezt a viszonylag kis települést hamar elhagytuk, és már be is érkeztünk Beregszászba, ahol nagy segítségünkre volt Moha bácsi a szélvédőre cuppantva. Bár ez sem egy bonyolult település, de azért itt is lehet rossz felé fordulni. Nem tudom, hogy a többi GPS milyen térképpel van felszerelve, de a mi példányunk az elég sok helyen félre volt programozva, főleg városon belül. Általában azt jelezte, hogy már lementünk az útról és éppen a házakon küzdjük át magunkat. Egyébként itt mindenképpen érdemes kikapcsolni a „földutak” kijelzését, mert e téren is visszalépések mutatkoznak. A térképen, ami autópályának számít, az általában jó minőségű főút. Ami főút a térkép szerint, az a valóságban egy aszfaltozott néhol kátyús út. Ami mellékút, az a macskaköves szakadékokkal tarkított falusi ösvény. Minden egyéb kóbor tehéncsapást „földútnak” jelölnek, ahová az ember még gyalogszerrel is meggondolja, hogy végigmenjen rajta. Szóval kijutottunk Beregszászból és dél-kelet felé vettük az irányt Várinak a szokásos útvonalon. Megérkeztünk idei vendéglátónkhoz (Álló Magdolna és két leánykája), ahol az esti dínom-dánom és ismerkedés után sikerült lepihenni. Két nagy utat terveztünk autóval: Szinevíri-tó és Vereckei-hágó.
Másnap hódolva eddigi szokásainknak beutaztunk Beregszászba busszal. Ennek sok hasznos oldala volt. Fruzsi kipróbálta a tömegközlekedést, várost néztünk, piacoztunk, és én tudtam inni, mivel nem kellett vezetnem. Este töltött káposzta várt minket, és sikerült meggyőzni vendéglátóinkat, hogy holnapra nem kell főzni, hanem kiránduljanak velünk Szinevírbe. Így is lett, másnap nekilódultunk a közel 150km-es útnak (térkép oldalt!). Útközben megnéztük Huszt várát, ami semmit sem változott. Mivel itt is cserbenhagyott a technika, így segítségünkre volt Magda néni nyelv tudása is. Továbbá mi is benéztük az Ökörmezőről (Міжгір'я) Szinevírre vezető két út közül a rövidebbiket, ami jó nem, viszont legalább jó rossz volt.