Kárpátaljai kalandok

A falunapi mulatozás után nem voltunk képesek semmilyen komolyabb megmozdulásra, így az a napunk egy kisebb látogatással telt Bátyuba, így sikerült vonat utat is beiktatni Fruzsi örömére. Úgy terveztük, hogy másnap hazamegyünk, de előbb egy kis kitérővel megnézzük Kisszelmencet is. Volt is lázongás Bence részéről, mert ő ment volna inkább egyenesen haza. Ám én mindenképpen látni szerettem volna, így éltem a vétójogommal és arra kormányoztam az autót, utasaim meg csendben belenyugodtak abba, hogy itt most vitának helye nincs. Mikor földutak tengerén sikerült átdöcögni, (mivel Csap felől egy szakaszon más út nem is vezetett oda) megérkeztünk a falu határához, a tábla jelezte: Мали Селменци, tehát megérkeztünk. Körülbelül háromszáz métert gurultunk a faluban, amikor egy kisebb kanyar után előbukkant a „mindkét oldalról behajtani tilos” tábla, a következő felirattal: SLO/ митниця, azaz Szlovákia / vámhatóság. Nem volt mese, leállítottam az autót és félre álltam az út szélén, mivel előttem 10 méterrel az úton keresztben húzták meg 1946-ban a szovjet-csehszlovák határt. Egy nap alatt emeltek a katonák 6 méter magas palánkot. Akkoriban Ungvár illetve később a 12 kilométerrel arrébb lévő Mátyódon keresztül lehetett eljutni a falu túlsó végébe. Most már ugyan nincs meg a 6 méter magas palánk, de nehéz szavakkal kifejezni, megdöbbentő látvány volt. Körülöttem mindenki magyarul beszélt, pedig Magyarország már messze nem volt a közelben. Átnéztem a határállomás túloldalára, ahol folytatódott tovább az út, és ott volt a falu temploma 200 méterre, amit most már csak azok látogathatnak, akik a „szerencsésen” a szlovák oldalra kerültek, és talán évente néhányszor, aki vízumot kér innen. Sorok kígyóztak mindkét oldalon, ugyanis a gyalogos határátkelés működik 2005 óta, nem kevés amerikai és magyar lobbizás árán. 2005-2008 között még nem volt nagy probléma, mivel akkor még Szlovákia nem volt EU tagállam, így egyszerű határellenőrzés után át lehetett kelni. Most viszont vízum kell, amiért szintén be kell utazni Ungvárra. Mi azért nem mentünk át Nagyszelmencre, mert a kocsit ott kellett volna hagyni, még visszajöhettünk volna ugyan érte, de akkor már problémáztak volna a Magyar oldalra való átkelésnél, mivel egy nap elvileg csak egyszer lehet átkelni a határon. Így körülnéztünk egy kicsit, lefotóztam a határállomást, amit persze nem kellett volna. Rögtön magához is intett egy hangos fütyüléssel a határőrtiszt és felszólított, hogy töröljem a képet. Miután ellenőrizte, hogy megtörtént elengedett, és nyomatékosan mondta, hogy még egyszer meg ne lássa. Elballagtam, és a kocsi takarásából 20 szoros zoommal készítettem jó pár képet. Ezután ettünk egy pizzát a közeli vendéglátó ipari egységnél, majd elindultunk vissza Csapra, hogy átkeljünk Záhony felé. Sajnos várakozásinknak megfelelően várni kellett a tranzitforgalom miatt, de egy óra alatt azért sikerült belépni Magyarország területére. (Oldalt még megnézhető az érdekességek között egy megdöbbentő riport a kettészakított faluról.) Utólag Bence is elismerte, hogy kár lett volna kihagyni, így némiképp engem sem nyomasztott annyira, hogy rájuk kényszerítettem az akaratomat.