Említettem, hogy már korábban is rájöttünk, hogy tömegközlekedéssel csak nagyon kevés érdekes látnivalót lehet elérni Kárpátalján. Így tehát elhatároztuk, hogy 2009-ben autóval vágunk neki az útnak.
         Csípős hűvös reggel volt, mikor leparkoltam Bence háza előtt. Csomagok már a küszöbön álltak, gyorsan bepakoltunk. Egy gyors reggeli és néhány anyai óvatosságra intő szó után nekivágtunk az útnak. Ismét három főből állt a csapat, a harmadik személy most Fruzsi volt, Bence barátnője. Gyorsan haladtunk végig az M3-ason Nyíregyháza felé, majd onnan tovább a határhoz.

A most következő rész jogi kérdéseket vethet fel, ennek elkerülése érdekében előre bocsájtom, hogy a most olvasható történet csupán a képzelet szüleménye, bármilyen hasonlóság a valós helyekkel, személyekkel a puszta véletlen műve.
 

Begurultunk a magyar határállomáshoz (Seregburány), ahol gyors ellenőrzés után át is engedtek. Onnan körülbelül egy tyúklépésnyire megérkeztünk az ukrán oldalra (Kastély). Egy katona kezünkbe nyomott 4 cetlit, amiért adtam 100ft-ot (olvastam korábban, hogy itt így szokás). 3 cetli volt nekünk, ugyanaz, mint amit a vasúti határátkelésnél is kaptunk, és egy az autónak. Lassú előrearaszolgatás közben (10-15 perc) sikerült mindent kitöltögetni. Mikor sorra kerültünk akkor kipattantam a gépjárműből és odabattyogtam 10 kiló irattal. Ezek tételesen: 3 útlevél a 3 papírral, jogsi, forgalmi, a kocsihoz kitöltött papír, nemzetközi zöldkártya és a nemzetközi jogsi, ami nem is kellett. Ezeket kipakoltam szépen, közben a határőr írogatta be az adatokat.
Megkérdezi: Magáé az autó? 
Mondom a határőrnek, persze hogy az enyém!
Természetesen nem volt az, Édesapám nevén volt, de szerencsére pont ugyanaz a nevünk, születési dátum meg nincs a forgalmin. Erre megkérdezi megint:
Biztos, hogy magáé az autó?
Még szép! -válaszoltam.
A másik, aki kint állt a bódén kívül fölhúzta a szemöldökét és megkérdezte:
Hol a voucher?
Na, az nincs válaszoltam. Ismerősökhöz megyünk, nem kell oda voucher.
Akkor miért nem írtak a lapjukra pontos címet? –kérdezte
Ebben sajnos igaza volt, mert csak várost írtunk rá a lapra, ami eddig jó is volt a vasúti átkelésnél, de itt másra ment ki a játék.
Hmm…- mondtam Akkor adja vissza a papírt és ráírom az utcát meg a házszámot.
Azt sajnos nem lehet –mondta huncut mosollyal a szája sarkán. Ugyanis le van már pecsételve a papír, azon módosítani nem lehet.
Jó akkor kérek egy újat és kitöltöm azt! –válaszoltam
Rendben, de akkor csak holnap délelőtt 11-kor léphetik át határt. – mondta ezt aznap délben.
Ühüm… –mondom. Na és mennyit fizessek, hogy most mehessünk át? Erre tágra nyílt a szeme és még szélesebben mosolygott az egyik. Aki a papírokat elemezte a bódéban, az továbbra is rezzenéstelen arccal dolgozott.
Forint vagy grivnya? –kérdeztem
Forint, hangzott a válasz. Visszamentem a kocsihoz és felkaptam egy 500as-t. Megcsóválta a fejét és azt mondta: Kevés, kevés.  Odaraktam a pultra, majd visszamentem és összekapartam még vagy 400ft-ot apróból.
Ismét hangzott a válasz: Bátyja, hát ez kevés, kevés. (közben méltatlankova csóválta a fejét).
Na, Bence most biztosra megyünk, adj egy ezrest. Odaraktam azt is a pultra. Katona intett, és hangosan szólt a társának: Mehetnek! Bepattantam a kocsiba elindulok, erre egy irdatlan hangos fütyülés a hátam mögött. Abban a pillanatban leálltam. Eszembe jutott, hogy még át kellett volna vizsgáltatni a kocsit. Benézett a csomagtartóba, látta a bőröndöket, intett, hogy oké mehetünk. A kijáratnál leadtuk a kocsi papírját, amit a bejáratnál kitöltöttünk és az első Benzinkútnál púposra tankoltuk az autót 167 Ft/l áron.