A második utunk különösebb nagy lélegzetű kirándulás nélkül zárult le, mivel azokra a helyekre, amit érdemes megnézni Kárpátalján, szinte semmilyen tömegközlekedési eszköz nem jár. Mi mégis a rossz előkészületekre fogva ismét vonattal vágtunk neki. Az előző úttal ellentétben konkrét célul tűztük ki a Vereckei-hágó megtekintését. Ami kis térképfoszlányt leltünk a neten azt begyűjtöttük magunknak és nekivágtunk az útnak ismét hárman, de Máté helyett Bázz jött velünk így ismét hárman voltunk. Megérkezésünk Váriba a tavalyihoz hasonlóan zajlott, és a napjaink is hasonlóan teltek, miközben gondosan gyűjtöttük az információkat a vereckei úthoz. Időközben megnéztük Munkács várát, ami a munkácsi vasútállomástól igen messze van, durván egy óra gyaloglás. A vár egész jól karban van tartva a turistáktól begyűjtött belépődíjakból, egyetlen szépséghiba, hogy az összes szemetet a vár túlsó végénél lévő fal mögé öntik be, ami mostanra igen nagy mennyiségű. Maga a vár szép látványosság, építettek egy turulmadarat is nem rég, ami csak tovább emeli a fényét. Visszatérve gondolatom eredeti fonalához, eljött az utolsó esténk. Úgy álltunk, hogy megvolt vasúttal meddig tudunk eljutni. Ez volt Volóc (Воловец) állomás, ahonnan még 30km-re van a hágó. Onnan semmilyen tervünk nem volt, Erzsi néni veje Zsolti felvilágosított minket, hogy onnan biztos lesz egy turista busz, mert „nincs olyan hülye, aki ebből ne csinálna üzletet”. Jól van, mondom, akkor legyen úgy. Jóformán le sem feküdtünk, mert a szomszéd településről, Borzsaváról hajnal 3.15-kor indult a vonatunk Bátyuba, ahonnan mehettünk tovább Volócig. Egy „Elektricská” megnevezésű vonatra szálltunk föl, ami motorikusan a budapesti metrók testvére, ugyanaz a cég gyártotta őket. Még a hangja is ugyanaz, csak amivel mi utaztunk rendelkezett fölül áramszedővel, és széles utasterének köszönhetően 3-3 személy fért el egy sorban. Így szenvedtük végig a 4-5 órás utat, mikor 11 óra tájban megérkeztünk Volóc állomásra. Az összes bőrönd nálunk volt, mert úgy terveztük, hogy aznap éjfélkor van Volócon a Tisza expressz mely Moszkvából megy Budapestre. Tehát az első utunkba kerülő vasúti alkalmazottat megkérdeztük, hogy akkor most hogyan tovább. Erre ő közölte, hogy csak ukránul meg oroszul beszél, mint ahogyan az itt élő emberek 98%. Mondtam a többieknek, hogy helyen vagyunk, üljünk be a kocsmába, abból baj nem lehet. Éppen kortyolgatjuk a sörünket, amikor egy cigány asszony odajött hozzánk, bár nem értettem mit mondott, de nyilván azért hogy adjunk neki pénzt. Mondtam neki: magyarul mondja inkább! Erre ő: „Mágyár? Beszélek!”. Ó, de hiszen ez fantasztikus! Na, felvázoltam neki, hogy miről lenne szó. Ő elmondja az állomás személyzetének, hogy mi némi készpénz ellenében letesszük a bőröndöket, valamint megtudakolja nekünk, hogy jutunk el a hágóhoz. Cserébe ő kap tőlünk egy üveg vodkát és aprót. Nagyon jó sikerült az egész, pik-pakk megoldódott minden. Vagyis majdnem minden. Parancsba kaptuk, hogy háromnegyed 5re érjünk vissza, mert az alkalmazott, akinél vannak a csomagok,ő hazamegy és akkor buktuk a bőröndöket. Ez még rendben lett volna, de a busz csak egy kisebb faluba vitt föl, ami 10 km-re volt a hágótól és az utolsó busz másfél órával az után indult vissza, hogy fölérkeztünk a településre a busszal. Összefoglalva másfél óra alatt kellett megtennünk 20km-t, felét hegynek fölfelé, vagy ha lekéssük a buszt, akkor még 20 km-t 3 óra alatt. Így vágtunk neki ennek hárman. Buszmegállóból elindulva megmutatták nekünk hol vágjunk neki a hegynek. Nem érdemes a szerpentinen menni, mert annyi idő nincs, hanem másszunk föl a 25-30 fokos emelkedőn. Bencével még egész jól bírtuk, de Bázz a 120 kilogrammjával nem erre a sportra termett. Mikor a második szerpentint kereszteztük, akkor megpillantott egy kisteherautót és úgy döntött, hogy ő ezt megállítja. Kiugrott elé és kalimpált, hogy álljanak meg. Le is lassítottak, de aztán elhajtottak mellette. Mi egy kicsit hátrébb voltunk és mikor mellénk értek megálltak, hogy mit akarunk itt? Elmutogattam a vereckei emlékművet és kérdeztem, hogy ez az irány jó? Akkor hátramutatott a sofőr, hogy pattanjunk be a ponyva alá. Így kerültünk 5 munkás közé, akik éppen javították a hágó mellett az utat. Némi grivnyát adtam a főnöknek, majd odamentünk az emlékműhöz és megebédeltünk.